Reformátusok Lapja 1997.március 30. - Nagy Lenke
A kincset továbbadni
- Beszélgetés Szénási Sándorral –
Szénási Sándor Bicskén lelkipásztor, immár 16. éve; a vértesaljai egyházmegye esperese, a Mandulaág c. verses kötet, valamint Kálvin emberi arca c. mű szerzője és hét Ravasz-könyv szerkesztője...
Lapunk olvasói azonban őt mint Gryphius- szonettjeinek fordítóját ismerik leginkább, hiszen évek óta rendszeresen találkozhatnak ezen műfordításokkal a Reformátusok Lapja hasábjain. Az alábbiakban versről, műfordításról, irodalomról beszélgetünk - a teológussal.
Honnan ered az irodalom szeretete?
– Már gyerekkoromban a „könyvek” elkötelezettje lettem. Ily módon olvasmányélményeim kapcsán váltam irodalom-baráttá. Jó apám „szomorú” is volt miatta, hogy nem lépek a nyomdokaiba a verebi kovácsműhelyben, de igazából ő is nagyon szeretett olvasni, s azt hiszem ezt tőle örököltem. Ma is meghatottan gondolok vissza szüleim áldozatvállalására a továbbtanulásom érdekében, hiszen 1930-as, 40-es években nem biztosított nagy jövedelmet a kovácsműhely. Márpedig, ha otthon kellett volna maradnom, akkor soha nem „találkozom” Gryphiussal…
Egy kicsit még menjünk vissza az időben, hiszen a műfordításokat megelőzően saját verssel jelentkezett.
– Való igaz, 11 éves koromban írtam az első verset, amit még az év karácsonyán, 1937-ben, el is szavalt valaki a verebi ünnepélyen. Abban az időben nem volt nálam boldogabb gyermek.
Azóta eltelt néhány évtized, s ma már – többek között – a Mandulaág c. kötete is tanúskodik, hogy a kezdeti lelkesedés nem hagyott alább. Mi motiválja, a költészet nyelvén: Mi adja az ihletet?
– Leginkább az egyházi események, évfordulók, családi ünnepek. Ezekkel a verseimmel oly módon szeretnék szolgálni, hogy istentiszteleten, gyülekezeti alkalmakon, egyházi rendezvényeken szavalhatóak legyenek, s nem utolsósorban a legegyszerűbb gyülekezeti taghoz is szóljanak.
A Mandulaágban egy csokorra való már jelen van Andreas Gryphius és Angelus Silesius fordításaiból is. A Baumgarten-díjas Lakatos István egyik kritikájában így ír ezekről: „Gryphius és Silesius költészetét ily bőségben, ily mélységben még nem tárta fel senki. Ily költői erővel is kevesen.” Mikor keletkezett az első Gryphius-fordítás?
– Az első szonett 1973-ban jelent meg magyarul a Reformátusok Lapjában. Egyik németországi utam alkalmával került kezembe a teljes kötet. Amikor közelebbről megismertem Gryphius igényes költészetét, mély hitét, rájöttem, milyen nagy ajándékot kaptam ezáltal. Akkor határoztam el, pontosabban fogalmazva: belső késztetést éreztem arra, hogy ezt a kincset továbbadjam. Azóta már több mint 100 szonett jelent meg az évek folyamán fordításaimból különböző lapokban, folyóiratokban, legnagyobb számban éppen hetilapunkban. Néhány van még hátra a fordításból, s nem titkolt vágyam, hogy egy kötetben megjelenjenek lehetőség szerint németül és magyarul is.
Mi jelent az Ön számára nagyobb belső élményt: verset írni vagy fordítani?
– Verset írni „bárki” tud. A fordításhoz – Reményik Sándor szerint – nagy alázat kell. Hiszen a műfordító nem a saját gondolatainak a tolmácsa, hanem azt kell írnia, amit a költő akar mondani.
Hit és költészet – Gryphiusnál is elválaszthatatlan. Az Ön életében miként tartozik ez egybe?
– A hit és költészet kapcsolatát én úgy élem meg, hogy számomra mindkettő egy olyan világot jelent, amely nem csak a jót, hanem a szépet is felszínre hozza. Csak a hívő ember tud alázatos lenni, s csak az alázatos ember képes a saját anyanyelvén megszólaltatni egy más történelmi múlttal, kultúrával rendelkező költő műveit. S ez ne tűnjék öndicséretnek, ez a műfordítás alapigazsága.
Pilinszky Jánostól származik az a jó értelemben elhíresült megállapítás, hogy „akinek kedvenc verse van, az nem szereti a költészetet”. Mégis megkockáztatom a kérdést: a Hazai klasszikusok közül ki áll Önhöz a legközelebb?
– Kosztolányi Dezső, s az „Üllői úti fák”, hiszen ott laktam öt évig a Teológián. Talán azért is, mert a múltba merengő vagyok. A jóra, szépre szívesen emlékezem.
Mi az a gondolat, eszme, ha úgy tetszik: költői hitvallás, amit szeretne továbbadni?
– Gyakran eszembe jut egy egészen rendkívüli történés: egy svájci papköltő, Markus Bieler, lefordította Radnóti Miklós verseit német nyelvre. A „Nem tudhatom” című versben olvasta az alábbi két sort: „Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj, / S nem tudja hol lakott Vörösmarty Mihály?”. Aztán eljött Kápolnásnyékre, a Fejér megyei kicsi faluba, megnézni, hol lakott Vörösmarty Mihály… Abban az időben az ottani gyülekezet lelkipásztora voltam, íly módon találkozhattam vele… Az a vágy töltött el: bárcsak minden magyar embert így érdekelne a magyar múlt és a magyar irodalom!