KÁLVIN UTOLSÓ HÚSVÉTJA
– 1564. április 2. –
Húsvétot hirdet győztes, messzehangzó
vidámsággal a genfi szép harangszó,
s én, a félholt, oly igen kivántam,
hogy még egyszer az ünnepi imában
az élőkkel, népemmel, egybeforrjak,
hisz földi sátram porba hull maholnap.
A „hős” csak árnyék. És szomorkás emlék,
hogy „kifeszített íj” volt neve nemrég.
Tavaszi szél, de édes illatú vagy!
De földi ír már nem gyógyítja búmat:
vérző kútfő lett bennem a tüdő.
Hiába napfény s tündöklő idő!
Köszvény kínoz. Meg aranyér. Gyomorbaj.
S mondani szoktam keserű humorral:
„Rossz vesémtől kőbánya lett az ágyék!”
S ki győzné sorolni: hogy hol s mi fáj még?!
De itt a templom! Félre száz panasz:
arcomba csap egy másik, szebb tavasz.
Uram, belélegezve itt a mennyet,
„megnémulok, hiszen Te cselekedted!”
Keresztért és erőért, égi Fölség,
Te szent nevedre térjen a dicsőség!
Már hangzanak a Törvény tíz Igéi…
Ne nézd, Uram, hogy szívem csak a régi.
A vád a porba sujt. Nincs semmi mentség.
Nem menthet földi érdem, könny, kegyesség;
csupán a bárány hulló, tiszta vére.
Ó, mosd meg benne szívem hófehérre,
hogy úgy fogadhass nemsokára engem:
mocsoktalan, szent, tiszta öltözetben.
Hirdettetik az élő Ige bátran…
Szavad mindig is édes volt a számban.
Megvolt utolsó prédikációm már,
s a testem, ez a halál-ostromolt vár
február óta szinte tehetetlen.
De Józsué könyvét még befejezhettem.
Utolsó könyvem félig haldokolva
diktáltam én, hogy mindörökre szólja:
Ezerkétszáz diák s te, nagy világ!
Az Úr a nagy! Őt szolgáld, Őt imádd!
S nem tétlenség fogyó, kis életem:
a szószék nélkül is Őt hirdetem.
A szent jegyekkel jönnek már felém…
Azok repülnek vagy e roncs edény,
e béna csontváz, félholt test repül,
mikor az Úrral vígan egyesül?
Ó, itt a zálog, az Úr foglalója.
Enyém a menny! Reményem nem csalóka.
Én harminc éve száműzött vagyok,
s Frankhonba vissza már nem juthatok…
Hozzád vágyom csak, lelkem hű Vezére,
mint szomju szarvas hűs patak vizére.
Simeon éneke jön. Zengi népem.
Reám kivált illik, talál ez éppen:
„Uram, bocsáss el, szolgád búcsúzik!”
Ne nézd, hogy szemem könnyben úszik itt.
Nem hív, marasztal vissza semmisem.
A szolga fáradt. Mostmár megpihen.
A hála könnye, ami most pereg,
hogy megláthattam Üdvösségedet,
és most, mikor rendelt utamnak vége,
betölt az értelem fölötti béke,
s húsvétot hirdet víg, szivembe hangzó
édességgel a mennyei harangszó.
Vereb, 1964.