KÁLVIN UTOLSÓ HÚSVÉTJA

– 1564. április 2. –

Húsvétot hirdet győztes, messzehangzó

vidámsággal a genfi szép harangszó,

s én, a félholt, oly igen kivántam,

hogy még egyszer az ünnepi imában

az élőkkel, népemmel, egybeforrjak,

hisz földi sátram porba hull maholnap.

A „hős” csak árnyék. És szomorkás emlék,

hogy „kifeszített íj” volt neve nemrég.

Tavaszi szél, de édes illatú vagy!

De földi ír már nem gyógyítja búmat:

vérző kútfő lett bennem a tüdő.

Hiába napfény s tündöklő idő!

Köszvény kínoz. Meg aranyér. Gyomorbaj.

S mondani szoktam keserű humorral:

„Rossz vesémtől kőbánya lett az ágyék!”

S ki győzné sorolni: hogy hol s mi fáj még?!

De itt a templom! Félre száz panasz:

arcomba csap egy másik, szebb tavasz.

Uram, belélegezve itt a mennyet,

„megnémulok, hiszen Te cselekedted!”

Keresztért és erőért, égi Fölség,

Te szent nevedre térjen a dicsőség!

Már hangzanak a Törvény tíz Igéi…

Ne nézd, Uram, hogy szívem csak a régi.

A vád a porba sujt. Nincs semmi mentség.

Nem menthet földi érdem, könny, kegyesség;

csupán a bárány hulló, tiszta vére.

Ó, mosd meg benne szívem hófehérre,

hogy úgy fogadhass nemsokára engem:

mocsoktalan, szent, tiszta öltözetben.

Hirdettetik az élő Ige bátran…

Szavad mindig is édes volt a számban.

Megvolt utolsó prédikációm már,

s a testem, ez a halál-ostromolt vár

február óta szinte tehetetlen.

De Józsué könyvét még befejezhettem.

Utolsó könyvem félig haldokolva

diktáltam én, hogy mindörökre szólja:

Ezerkétszáz diák s te, nagy világ!

Az Úr a nagy! Őt szolgáld, Őt imádd!

S nem tétlenség fogyó, kis életem:

a szószék nélkül is Őt hirdetem.

A szent jegyekkel jönnek már felém…

Azok repülnek vagy e roncs edény,

e béna csontváz, félholt test repül,

mikor az Úrral vígan egyesül?

Ó, itt a zálog, az Úr foglalója.

Enyém a menny! Reményem nem csalóka.

Én harminc éve száműzött vagyok,

s Frankhonba vissza már nem juthatok…

Hozzád vágyom csak, lelkem hű Vezére,

mint szomju szarvas hűs patak vizére.

Simeon éneke jön. Zengi népem.

Reám kivált illik, talál ez éppen:

„Uram, bocsáss el, szolgád búcsúzik!”

Ne nézd, hogy szemem könnyben úszik itt.

Nem hív, marasztal vissza semmisem.

A szolga fáradt. Mostmár megpihen.

A hála könnye, ami most pereg,

hogy megláthattam Üdvösségedet,

és most, mikor rendelt utamnak vége,

betölt az értelem fölötti béke,

s húsvétot hirdet víg, szivembe hangzó

édességgel a mennyei harangszó.

Vereb, 1964.

Oldal: - Kálvin utolsó húsvétja
SZÉNÁSI SÁNDOR (1925-2001) - © 2008 - 2024 - szenasisandor.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen honlap készítő az Ön számára is használható! A saját honlapok itt: Ingyen honlap!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat