KALÁSZ MÁRTON

A költő és műfordító Szénási Sándor emlékezete

Confessio 2001/1.

Szénási Sándor lelkipásztor, papköltő, a Vértesaljai Egyházmegye 17 éven át volt esperese, 2001. január 30-án, hosszantartó súlyos betegség után, 75 éves korában hazatért Teremtőjéhez és Megváltó Urához. Búcsúztatása február 3-án volt a bicskei református templomban, dr. Hegedűs Loránt dunamelléki püspök szolgálatával. Végakarata szerint a verebi református temetőben helyezték örök nyugalomra, február 4-én.

A Confessio Szerkesztősége és Szerkesztőbizottsága az alábbi írással búcsúzik a folyóirat gyakori szerzőjétől, és emlékezik a költő és műfordító tudós lelkipásztorra.

(– A Szerkesztő)

Szénási Sándor a szolgálat költője volt. Ezt kevés szavú lírai művében mindvégig tematizálta, s legjobb versei ebből keletkeztek. Akár a nagy történeti példákat, az egyházalapító Kálvint, a debreceni szenvedélyes prédikátor Méliuszt, akár a lelkészi hivatás szolgálatának mindennapjait s öröm­teli ünnepeit idézi meg, s akár visszafogott hangjának egyik különösen szép megnyilvánulására gondolunk, Egy mai magyar papné című szerelmes verse kivált az ünnepek közé sorolható – utóbbi a nőt szerelmes, hű társként egyaránt mutatja be Isten szolgálóleányaként (olyan nőszentek társaságába ültetve át, mint a kenyérosztó s rózsakötényes Szent Erzsébet, s mások), vagy hősi magyar asszonyok példáján („megállsz hősként a vár fokán, / s tartod, tartod a várat”) Zrínyi Ilonaként, vagy az örökké tevékeny asszonyszellem Lorántffy Zsuzsannájaként („kinek nincs nyugta semmi, / mert szenvedélye szörnyű nagy: / a jót csak egyre tenni”). Mára ritka, példa nélküli szemléletével is ez a vers helyet igényel a magyar szerelmi líra legjobb darabjainak sorában.

Ebből a kiérlelt magatartásból s szolgálatelvből óhatatlanul következik, hogy Szénási Sándor a maga költőhangját eszközként úgy alakította, hogy jól nyomon követhető szellemi, nyelvi, formai igénnyel lépjen nyilvánossága elé. De ez az igény befogadónak tekintse e nyilvánosságot, s olyan fogékonysággal kezdeményezzen gondolattársítást vagy párbeszédet, amely elsődlegesen, ha van ilyen sorrend, lelki eszköztára segítségével felelhessen meg a befogadásnak. Ez így nem jelenti föltétlenül, hogy a költőnek szándékkal tradicionizálnia vagy egyszerűsítenie kellene úgy a maga hangját – amíg a gondolat a maga szintjén ottmarad s csak a nyelv keres eszközt s alkalmat, hogy a közvetítés érvénnyel végbemehessen. Szénási Sándort képessége úgy tette alkalmassá, hogy csorbítatlan eszmét s gondolatot késztessen híveihez s olvasóihoz továbbélésre, mai költő s prédikátor volt egyaránt, ránk hagyott egyetlen verseskönyve (Mandulaág, 1986) s úgynevezett alkalmi beszédei (Örömötök munkatársa, 1995) így ugyanazokkal az erényekkel rendelkeznek, igényükben, alakjukban közérthetőek, s közérthetőségükben gondolat- s képalkotóan költőiek.

Szénási Sándor lelkészként s költőként az ötvenes évek legelején tehette próbára Istenbe s a költői szóba vetett hitét, prédikátori nyelvezetét, s ez az idő, tudjuk, már csak bizonyos föltétel szerint kedvezett a költészetnek, vagy amit annak inkább meghirdetett, s az Isten Igéjét hirdetők szavát csak kényszeredetten tűrte meg. 1948-ban még a derűlátó kezdeményező szólal meg a Bibliai földrajz című elégiában: „Megvan Urunknak a terve veled! / Adtad-e eszközül szívedet?” Majd a költemény két zárósorában: „Kérdez Igéje: No, mondd, te mi vagy: / Drága oázis avagy sivatag?”

E derűlátás a napi küzdelemben egyelőre nem is látszik fogyatkozni – bár a Mandulaág (1952) már a jeremiási példán („Mit látsz Jeremiás? Ezt feleltem: Mandulavesszőt látok. l,11-l2) fordul végül is panaszba: „És ha Jeremiással / Csak sírni lesz okom, / Ha szívem tölti gyászdal – / Ne vedd tőlem zokon. / Ismételd újra csodádat / Remény, siker és béke folytán: / Virágzó mandulaágad / Ragyogjon rám.” Ne feledjük közben, a mandulaág, e virágzó természeti tünemény, túl a maga látványán, s itt az Istenben való hit jeremiási közvetítésén a leggyönyörűbb metafora, amelyhez minden kor költészete vigaszért járul.

A „búcsúzó” Méliusz már földhöz-, valósághoz-ragadottabban az útszéli fehér mécsvirágot látja ilyen vigasztaló fényűnek, „utak szélén kigyúlsz, ha jő a vaksötét. / Én sem akartam lenni más ezen a tájon: / lámpás, amely az Ige fényét hinti szét.” (Méliusz búcsúzik). Ám ebben a versben Szénási Sándor már olyan komor, a hajdani hitvitázó, vallásháborús protestáns költészetre emlékeztető hangon fest képet a maga körül érzékelhető világról s közérzetéről: „Az Ige is gyógyfű. Keserülték a fösvény, / oskolát megvető, a vaddisznót, nyulat / hajhászó, részeges, kártyás s a drága Ösvényt / semmibe vévő, hitlen fennhéjázó urak…” Szénási Sándor Méliusz nevére, sorsára látszólag mutató freskója itt már jól láthatóan túl jár a költemény utolsó során, „Isten veled… légy hű, te drága Debrecen.”Aminthogy Méliusz Juhász Péter is itt kereste példáit s erőt adó lelki forrásait, az egyház kezdeteinél, a hit küzdői s konok mártírmagatartásában – Szénási Sándor természetesen a kor költőiben, a hit énekeseiben. S mi állt volna közelebb mindehhez, mint a német barokk költészete, Andreas Gryphius vagy Angelus Silesius.

Amilyen ritka szavú, sajnálatunkra, Szénási Sándor költői életműve, olyan szembeötlően gazdag, következetesen épülő lett műfordítói munkássága. S ma már, A porszem és a Minden címmel Andreas Gryphius 141 istenes szonettjének megjelenésével (Kálvin Kiadó, 2000) tudjuk, mennyire hiánypótló munka is az övé. A németországi germanisztika (a miénk is) különféleképpen ítéli meg a barokk költészetet, s a Goethével a német lírába belépő „élményvers” (Erlebnisgedicht) nyomán, amint az egyik Gryphius-szakértő, Konrad O. Kenkel írja, „az irodalomtudományban olyan fogalompotenciál fejlődött ki, amely a barokk lírára, kivált Gryphiusra már nem alkalmazható.” Szénási Sándor elég tájékozott volt a germanisztika vitáit illetően, de ízlése s vonzalma elég határozott, hogy ebben is a maga útját járja, s Gryphius Hála-szonettjének vers- és műfordítás-remeke adja valószínűleg a kulcsot vállalkozásához, egyáltalán már említett szolgáló alkatához a szonett zárósora: „Te vidítottál föl. A porszemet a Minden.”

Már 1986-ban, a Mandulaág megjelenése mutatta, sokunknak talán meghökkentő módon is, Szénási Sándor vállalkozásának értékét s értelmét s mindez nem teljesen a nyilvánosság kizárásával ment végbe, hiszen a Vigiliától a Confessioig s más, irodalmat is közlő lapokig, az olvasó örömmel találkozhatott versekkel, fordításokkal – a műfordítási tevékenység ilyen bőségével azonban, amilyen A reformáció hazájából, a versek mellé tett gyűjtemény volt (Angelus Silesiustól a kortárs Jörg Zinkig), kevesen számoltunk. S erről a magyar germanisztika is csak a legnagyobb elismeréssel szólhatott. Keresztury Dezsőtől Berczik Árpád professzorig volnának sorolhatók a vélemények. A német barokk költők nemcsak istenes, vallásos poézist műveltek, intellektuális költők voltak. S káprázatos s nehezen fejthető volt időnként a nyelvük, képalkotó rendszerük. Talán nem veti el túlságosan a sulykot, aki úgy gondolja, ahhoz, hogy Szénási Sándor a Kálvin imádságában leírhassa azt a remek képet, hogy „Legyek habár széttépett, árva kendő, / amit kezed a kor sebére köt –”, ahhoz valamiképp Andreas Gryphiussal is találkoznia s barátságot kellett kötnie. Igazat adhatunk A porszem és a Minden elé ajánló sorokat író Hegedűs Lorántnak: „Csak olyan teológiához és irodalomhoz egyaránt értő, s e szakokat tárgyilagos lelkesedéssel művelő személyiség vállalkozhatott e műfordítási feladat hiánytalan és magas színvonalú megoldására, mint Szénási Sándor.” A tehetség, műveltség s a szolgálat felől megközelített portrérajz-kísérlet lehet minden Rá való emlékezés – Szénási Sándort, személyiségét, nevét munkássága bizonyosan megőrzi az utókor számára.

Oldal: Kalász Márton: A költő és műfordító Szénási Sándor emlékezete
SZÉNÁSI SÁNDOR (1925-2001) - © 2008 - 2024 - szenasisandor.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen honlap készítő az Ön számára is használható! A saját honlapok itt: Ingyen honlap!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat